2021/01-es szám
Fekete vagy fehér
Zoltán tíz éve nem állt szóba az apjával. De az igazság inkább az, hogy az apja nem állt szóba vele. A falu leggazdagabb termelőjeként fiának szánta a gazdasága irányítását, úgy gondolta, kitaníttatja mérnöknek és szépen bevezeti a cége ügyeibe. Zoltán nem így gondolta. Gyerekkori álma vált valóra, mikor felvették az orvosira, és bár tudta, kemény évek várnak rá, de örömmel vágott bele. Tíz hosszú év és megannyi fájdalom mindkét részről, de az apja nem engedett. Árulásnak vélte fia tettét, és nemhogy megbocsátani, de beszélni se volt hajlandó róla.
Az élet néha furcsa dolgokat produkál. Májusban János rosszul lett, hátsófali szívinfarktussal vitte el a rohammentő a legközelebbi városba. Oda, abba a kórházba, ahol fia rezidensként dolgozott. A vizsgálatok után még pár napig nem engedték haza. Felesége jött be hozzá látogatni, és behozni otthonról, amire éppen szüksége volt. Márta figyelmes asszonyként pontosan tudta, mire van szüksége, még kedvenc sakk-készletét is elhozta. János az évek alatt elsajátította az egyszemélyes játékot. Eleinte nagyon idegenkedett tőle, de mivel Mártát nem tudta rávenni, és állandó partnere, Zoltán se jöhetett számításba, így a szükség rávitte. Felállította a bábukat, de most valahogy nem volt kedve hozzá. Ahogy tűnődött a sorsán, kinyílt a kórterem ajtaja. Egy fiatal férfi állt a küszöbön, meredten figyelve őt. Eltelt egy kis idő, mire felismerte. Közelebb jött, egy széket húzott az ágya mellé, ránézett a sakktáblára és megszólalt:
– Fekete vagy fehér? – nézett mélyen Zoltán az apja szemébe.
– Fehér. Mint mindig – János hangja megremegett, hiába próbált határozott maradni.
Csendben játszottak hosszú percekig, egyikük se szólalt meg. Jó tíz perc után Zoltán törte meg a csendet.
– Sakk. Matt.
Egymás szemébe néztek, de János hamar elfordította fejét, nem akarta, hogy fia lássa a könnycseppeket.
– Legyőztél – préselte ki száján halkan. – Legyőztél, ahogyan az élet is. Nem sok van már hátra.
– Nem tudom, mennyid van még hátra, de minimum tizennyolc év. Még meg kell várnod, amíg az unokád felnő és átveszi tőled a gazdaságot.
– Hát gyermeked lesz?
– Igen, fiú. A jövő hétre várjuk.
János könnyei patakként indultak meg, már nem szégyellte őket, ránézett fiára.
– Meg tudsz nekem…
– Ne mondj semmit, inkább ölelj át!
Csibész
Julika néni utoljára megsimogatta Csibészt, szemei megteltek könnyel, és magában elbúcsúzott tőle. Tizenhat évig volt hűséges társa, mióta férje elhunyt, a fián kívül csak ő maradt neki. Hamar elhatározta, az udvar végében lévő rózsalugashoz temeti el, szeretett ott hűsölni. Addig is betakarta kedvenc pokrócába, amit már lyukasra rágott. Szekrényéből elővette fekete ruháit, nézte egy darabig őket, és úgy döntött, még ha furcsának is tartják az emberek, ő bizony meggyászolja hű társát. Belekukkantott pénztárcájába, elég lesz-e a benne lévő, majd elindult a falu közepén lévő boltba. Útközben mindenkinek köszönt, ha ismerte az illetőt, ha nem, egyszerűen így szokta meg, így nevelték a szülei. A falu népe pedig azonnal kiszúrta a gyászruhát, így aki házában tartózkodott éppen, az is félórán belül megtudta, hogy elhunyt Kovács Jenő, a Julika néni egyetlen fia. A falu nyelve azokban az időkben edződött, mikor még nem volt mobiltelefon. Villámgyors volt. Otthon csendesen kipakolta szatyrából a fél kiló kenyeret, a margarint és a liter tejet. Ekkor hirtelen ötletként eszébe jutott, kellene egy kis emléktábla is kőből. Szerencsére a falunak volt sírkövese, így nem kellett messze mennie a megrendeléshez. Pihent pár percet a konyhában, majd elindult. Ha haláleset történt náluk, a sírköves és a helyi pap az elsők között voltak, akik értesültek róla, most se érte váratlanul az iparost látogatása.
– Őszinte részvétem, Julika néni – tessékelte be az ajtón. Miben segíthetek?
– Szeretnék egy szép sírkövet rendelni.
– Rendben. Beszéljük meg a részleteket. Mikorra szeretné?
– Holnap reggelre.
– Holnap reggelre? De minek ilyen gyorsan? Ehhez több idő kell, tudja jól!
– Most csak egy egészen kicsit szeretnék, olyan hússzor harminc centis körülit. Azzal elkészül reggelre.
Antal, vagy ahogy mindenki hívta, Tóni arcán megjelent a csalódottság. Csodálkozott is, mert eddig nem tartotta fösvénynek Julikát, de aztán arra gondolt, biztosan csak átmeneti lesz a tábla, míg el nem készül a méltó sírkő fia sírjára.
– Mondja csak, kedves, mikor lesz kiharangoztatva? Már nagyon illendő lenne.
– Gondoltam rá én is, de szerintem az már túlzás lenne. Még a fekete ruhában se voltam biztos, felvegyem-e.
Tóni erre nem mert válaszolni, úgy megrökönyödött. A következő gondolata már az volt, hogy biztosan megbolondult az öreglány, a gyász elvette az eszét.
– De azért misét csak csináltat! – nyögte ki hirtelen.
– Misét? Ne bolondozzon már velem! Ki hallott már ilyet?
– Ahogy gondolja, ahogy gondolja. Ne idegesítse fel magát, bőven elég most ez a tragédia is. Mondja, drága, miben hunyt el?
– Hát…, úgy egyszerűen csak kimúlt. Lejárt az ideje, öreg volt már.
A sírköves éppen azon morfondírozott, hívja-e a körzeti orvost, aztán úgy döntött, jobb, ha nem avatkozik bele, és minél előbb letudja ezt a munkát.
– Írjak valamit a kőre?
– Igen. Diktálom. Középre: Csibész, alatta kisebb betűkkel: Úgy tudott ő szeretni, hogy soha nem tudom feledni.
***
Írásaimmal találkozhatsz a https://verslista.hu/iroink/ oldalon is.