2022/01-es szám
Ébredés
a reggel már rég becsorgott
a redőny résein,
kábultan táncolnak
éj-gyűrt takarómon,
sarokba szorul az éjszaka,
lehunyt szemhéjamon
keresztre feszülő álmok,
s amint fénybe borul a szobám,
kivirágzik a lelkem
Hogy mondjam el neked?
Hogy mondjam el…
az éteren át,
hangodtól tágul
bennem a világ,
szavaid bennem
virágként nyílnak,
s csak hullnak, hullnak
a csillagok.
Hogy mondjam el…
egy távoli fénysugár
hozott hozzám,
bennem leledzel,
benned leledzem,
mint testben a lélek,
nem is lehet szebben.
Hogy mondjam el…
mennyire szeretlek,
karjaim esténként
téged ölelnek,
szemem tükrében
arcod fényesül,
szeretlek, kedves,
kegyetlenül.
– álomból ébredő –
feketén-fehéren ébred
a mai nap csak később
indul útjára a fény
tél-hagyott ablakomon
csukott szemhéjamon
még ott ül a tegnap de
hirtelen rám hajol arcod
s megérinted ajkam
riadtan feszül íriszemre
a tudat hogy ágyam
egy körvonalat őriz
mélyre süpped mint
kertben az elhagyott
virágágyás aztán útjára indul
belsőmben valami őrült vágy
utánad mint földből kitörő
forrás gátak nélkül mert
élni akar sokáig utazott a
mélyben fekete rögök s
kavicsok között talán ősidők
óta marta maga előtt a földet
mert tudta ott fenn a fény várja
Gondolatok egy írás margójára
szememben lángolnak a betűk,
muzsika szól, akkordjai hol álmodozó,
hol átcsap izzó orgiába, vagy
réveteg melódiába,
lombok nyílnak szét, s a távolban
reménykeltő ablakok nyílnak,
nincs fájdalom, nincs tabu,
csak virágzó rétek…
félek, egyszer majd tél lesz,
s lehull minden virágszirom
Hajnal
Szemedben még
éjszaka fonta álmok.
Gyűrött homlokodon
titkokkal teli zománcos
gondolatok hálója.
Elmerengve nézel bele
a mába. A nap hajszálon
függ a horizonton,
szemedre fénnyel teli
reményt vetít
– barna pompában ég –,
ettől én is sziromként
nyílok. Tenyerembe veszlek,
s úgy engedlek utadra,
mint szerelmetes madarat.
Elédbe magot szórok,
hogy visszatalálj.
Hogy mondjam…
Hogy mondjam el, hogy itt
már őszbe rogytak a fák,
de fénytől vert lombok közt
ébredeznek a csodák,
szél dúdol édes-bús dallamot,
esténként a hold vágyat bont,
a sarki lámpa fénye beoson hozzám,
s valami furcsa árny libben át a szobán.
Hogy mondjam el:
Bennem tágul a világ.
– te, én –
Kezed kávéscsésze, megkínálsz,
ajkunk nászt ül az aranycsíkon.
Mosolyod bennreked szememben.
Szavaid gyöngyfüzérek,
szétperegnek deltoid vágyainkban.
Hiányom bebúvik homlokod mögé.
Elhisszük, hogy ma reggel értünk kelt fel a nap.
Még nincs dél, én elrejtelek tenyeremben.