websas.hu

BARÁTOK VERSLISTA


111 vers folytatása 2. rész 39. - 74-ig:

*** 39 ***
Tóth Zoltán: A FERTŐ-TÓ

A
Tó.
A csillogó.
Éghajlata változó.
Télen fagyos a hidege,
Nyáron perzsel nap melege.
Itt nőttem fel náddal benőtt partján,
És ringott bölcsőm, anyám, két karján.
Mindig beszívtam a mocsár fojtó illatát,
És hallgattam a kecskebékák hangos kardalát.
Sokat voltam, lubickoltam a hűs, szürke habokban,
És iszapfelhő fodrozódott úszáskor a nyomomban.
Ha tehettem, bejártam, a tónak minden zegét-zugát,
Jó volt a zsivaj, átéltem a nyugalmát, megértettem varázsát.
De ma már kevés lett a víz, és sok benne az iszap,
Vasfüggöny választja a strandtól el a tavat.
Csak a lángos az, mit innen még megkívánok,
Ha megeszem azt is, gyorsan odébb állok.
Szomorúan nézem reggel a napkeltét,
Rég volt, mikor még sokan szerették.
Múltba, hogyha tekintettem,
Szép emlékét nem felejtem.
Mert a mai borzasztó,
És elszomorító.
FERTŐ lett,.
Ez a tó.

*** 40 ***
Török Brigitta: Remény

Elsuhant egy levél ablakom előtt
S azt súgta nékem
Ott kell életem leélnem
Ahol születtem.

Elfújta a szél tova
S azt üzentem vissza
Már rég nem vagyok ott
Tudom, ez hiba.

Már csak emlék képek
Néznek rám vissza
S remélem egyszer még
Visszatérhetek oda,
Szeretett Szülőhazámba.

*** 41 ***
Utasi Hajnalka: Déryné Széppataki Róza
/Virág és csillag; Csillag és virág/

Ott született, hol hangjegyekkel
Szárnyalt a patikaszag.
A rőt veres haj észrevétlen
Az évek loknijába gyűrűzött, miközben
Frigyre lépett a büszke "herceggel":
A s z í n é s z e t t e l.
Erős szellemiség, virtuóz hang
Szökkent belőle a magyar
Égre - útra
Porosan életszagú romantikával
Petőfi négyökrös szekerén.

Nyugovóra nem tér.

Minden évben, böjt idején
A színművészet üstököse
Az eltemetett kőkereszt tövénél
Fénycsóvát strimflizik
Fénylő-arany fonallal,
Végigkígyózik
Újra és újra a jászberényi utcákon,
A kottákról hanggá eszmél a széles skála,
A dallamok forgószeléből
Thália kozmoszi karja emeli
Múlandóságunk fölé: a Magyar Virágot.

*** 42 ***
Varga Imre: A "Kapitány-Part" kövei, és fái.

Égből küldött kőüzenet meteoritok !
Gyehenna tüzeként pusztítsatok;
Elfajzott erkölcsöt, álhitet, közönyt,
Csalóka vakreményt, bűnözönt !

Zagyva vize, ahogy csörgedezzék,
Fűz illatával ölelve Jászberényt,
Úgy forogjon tovább az időkerék !
Megváltott legyen, a "megváltott nép" !

Életfáitok gyökere, testünk véredénye.
Él bennünk múlt, jövő s, jelen.
Koronáitok, mely Ég felé törő,
Mutassa nekünk, a boldogabb jövőt.

Tárja ki felénk, az égi ablakot !
Hogy mint Ti, alkossunk nagyot !
Vezessetek szellemősök, a mai utakon
Strázsáló, hű, vértes angyalok !

*** 43 ***
Noszkó Zsolt: Itt remélek én

Évezredek!

Évezredek! Ti elfelejtett
és kihűlt tanúk. Tetemként
fekszetek az Élet porondján.
Mi, végig zúgtunk rajtatok
kíméletlenül, vad, virtusi szívvel.
Új és újabb reményekkel
tüzeltük testetek, hogy szépségtek
ne árnyékolja csönd és keserv szánalom.
Vadságunk tüzes ostorával
kergettünk bennetek ködfátyol
lepte, megfakult, egykor volt
színes álmokat.
Be szép volt! Szép volt
hinni, hogy naggyá lészünk itt,
egy olyan, évezredeket hordozó
múlttal, mely a miénk volt,
s amit már rég elvesztettünk.
A felejtés magja kikelt
földünkben, s hajtja
burjánzó ágait.
Az Élet fájának levelei pedig,
mostanra száradásnak indultak
e vad hajtásoktól.
Testünk asszodása, mint lassú
agónia, elkerülhetetlen,
de elhullajtott leveleink nyomként
utánunk maradnak, jelezve az utókornak
egykor volt tündöklésünk.

Halálunk szépségét múltunk dönti el!

A máért.

A máért élő, kérészlángú
szívekért szólva!

Félek, hangom nem hallják meg.
Elnyomja a zakatoló
világ esztelen zaja, s mint
egy észrevétlen nesz elmúlik
érdektelenül. Pedig, csak
az elfelejtettekért szólok,
hogy táptalajt nyújtva,
egy másik világba vezessenek
minket, a hűtleneket.
Szem lecsukva járjuk át
a napokat vakon,
túrva, kaparva előre.
Egy nyugodt pillanatot
is elmellőzünk vakságunk
hibáiért, nem törődve.
Reménytelenségtől és félelemtől
hajtva meggörnyedünk
a ma alatt. Földbe tipor minket,
s végi zúg rajtunk kíméletlenül.
Szenvedtet, s nem akar megismerni.
Talán fél, a szánalomtól
és rokonszenvtől!? Nem tudom!
De azt igen, hogy hiányzik.
Várom.

Jer!

Jer felém jövőbe révedő tekintettel
Büszke nemzet, kóbor harcosa!
Eszméktől túlfűtött hévvel,
S megáldott, hőn ideákkal
Lépj be terembe, s ragadj
Magaddal vadul vágtatva.
Vágtass át e pazar tájon,
Túl az Óperencián, a tágas Hortobágyon.
Bódítson el városoknak lüktető zaja,
Néped gyermekinek serény hada.
Lándzsáddal szántsd föl a jó anyaföldet,
Etetvén az árvát, az éhségtől szenvedőket.
Sziklavárad darabiból rakj jelzőkövet,
Az mutasson utat nékünk, az esendőknek.
Ezredeken jöttél a mába át,
Nézd meg jól hova jutottál.
Múltad, jelened, jövőd e haza,
Mely lehet még a szeretet és bölcsesség háza.

Egyszer fejben még naggyá nőhetünk,
Jelöld hát ki sorsunk, s mi követünk!

*** 44 ***
Németh Virág Kinga: Szép magyar vidék

Horizonton domb emelkedik,
Mögüle a Nap szelíden leselkedik.
Teteje majd' a felhőket súrolja,
Körüle egy madár himnuszát dúdolja.
Illik is ez a magyar vidékre,
Ez festi a tájat szépre.

Szemben terül el mélysége a tónak,
Hullámait szeli sok száguldó csónak.
Tükrében játszadozó napsugarak,
Fölötte vígan szállanak a madarak.
Illik is ez a magyar vidékre,
Ez festi a tájat szépre.

Közöttük kicsiny városka vagyon,
Itt születtem én egy hideg téli napon.
Ez a hely, melyre sorsom bélyegét nyomta,
Melyre vissza-visszapillantok, lopva.
S ha el is sodor innen az élet,
Szívemben őrzöm e gyönyörű képet.

*** 45 ***
Vörös Bernadett: Magyarország

"Háborúk dúltak, emberek hulltak," 1
dicső múltunk fel - fel ragyog.
Mégsem vagyunk boldog nép,
mint egykoron.

Idegen! Nézd meg e hazát!
Látsz romba dőlt házat, tönkre ment életet,
a szépnek festett városok
félelmet és bűnt rejtenek.

Nézd meg a Dunát,
a kivilágított hidakat,
melyek csodássá festik
az alkonyokat.

Tévedj csak el,
mert könnyen el lehet,
egyből fogod látni
az igaz életet.

Hol nincs fény, se ragyogás,
nincs étel, se meleg lakás.
Hol az utca az egyetlen társ,
megbízni másban másra se vágysz.

*** 46 ***
Bartalovics Zoltán: Remények

Erőtlen testemből hogy adhatnék erőt?
Biztatást vágyaknak, és boldog szemfedőt?
Nem látok távolabb az ajtóm küszöbén,
és nem mossa elfáradt arcom különb fény.

Mit adhatok neked a verseim által,
ha nem küszködsz versenyt ezzel a világgal?
Mondhatom neked, hogy gyenge, aki gyenge,
és erős hatalmakban el vagyunk veszve.

Vagy kiáltsak az égbe, hogy jobban halljad,
mennyi szenvedést okoznak a magyarnak?
Nem kell nekünk kastély! Várnak fura ura!
Ne üljön teherként senki a nyakunkra.

Mi nem kérünk áldást pogány istenségtől,
és nem várunk választ bárányfelhős égtől.
Csak gyere közel hozzám. Figyelj, most kérlek!
Megmutatom neked, hol laknak remények.

Amott az erdőben, szakadt sátor mélyén,
halvány arcú leány fagyott apját kérné,
vegyen neki ruhát. Gyönyörű fehéret.
Amiben a halált méltósággal él meg.

Vagy az úton által, ki üvegeket gyűjt.
Karján vágott sebektől, széjjelfoszlott, gyűrt
kabátot szorongat, s ráadja a padon
ülő barátnak, mert hideg van ma nagyon.

S aki a munkáját becsülettel végzi.
Minimál kenyéren tengődik, és érzi,
gyermekének tanítása már nagy falat.
Talán talál még jobb munkát mihamarabb.

Mindig mindenki másban, és másban bízik.
De addig a kiskirály bukszája hízik.
Ő különb trükköt ismer mindannyiunknál.
Minket vált tikettre pazarló sorsuknál.

Mivel engem már vesztett remények érnek,
nem tudok segíteni ennyi szegénynek.
Nem azért írom versemet, mert mérték,
hanem hogy lásd, az EMBER a nagyobb érték.

*** 47 ***
Csata Ernő: vénülő falu
...Márkod

errefelé már
csontokra aszott
az élő történelem
fejkendők alól
fel-feltör még az ima
megcsillan a remény
lesütött szemmel ücsörög
görnyedt háttal
a ráncba bújt erény
veretes mondatokból
mállik betűkké
az értelem
jelenbe omlik
a múlt
s a régi neveket
csak sírköveken
ha meglelem
ebben a nagy
végtelen feladásban
amíg
félelem nélküli
önmagam keresem
a kút gárgyán
üresen tátong
a mélybehulló
érzelem

*** 48 ***
Csősz József: Révbér puszta

Ló pata süllyed az árva homokba.
Pattog az ostor. Olyan ez a vágta,
mint makedóni N. S. idejében,
solti mezőn, Duna-part közelében.

Fordul a négyes, a hintaja libben,
nem lehet úszni a szélbe se szebben.
Vágtat a hármas. A sárga ha prüszköl,
párja is ugrik, eléghet a tűztől:

Nap lobogása, mely égeti bőrét,
hajtja az ösztöne egyre előrébb;
emberi taps ütemes ügetésre
készteti lábait. Ennek is vége.

Itt ökör cammog, amott csacsi lépdel.
Új lovas küzdhet a zablavas-fékkel;
bal keze most elorozza a kendőt,
mit szeretője előbb neki megszőtt.

"Tánc, de betyáros és ördögi vágta !"-
mondja a szpíker hangsokszorozóba.
Kapja a csókot, a bort is a győztes,
messze pedig eliramlik a ménes.

Gémes a kút, de nem oltja a szomjat,
kör közepén a kunyhóba se lakhat
már mai lény, hisz ez mind csupa jelkép:
új, sudaras karikás-szuvenírként.

T r i n k e l a német a hosszú lelátón.
Marhagulyás leve csurran a tálból.
Víg citerák dala rántja a lábat.
Lángos evésben vajon ki a bátrabb ? -

Nap nyugovásig eldőlhet a kérdés.
Itt is a busz, hiszen nem jön a révész.
Csendes a puszta, a nóta se hallik,
távoli gépzene hangja morajlik.

Lent Duna habja lehűti a lábam,
csillagos est betakarja a sátram.
Hűs ereimben Te gyújtsd meg a lángot !
Szíved a bérem. Ez M á s t sose vágyott.

*** 49 ***
Dobos Johanna és Hajnalka: HADD LÁSSALAK MÉG....


Novemberi, hűvös, hajnali szürkület,
Ti őszi ruhába öltözött levelek,
Ha zörgősen sodor utam elé a szél,
Ne álljatok félre, ó, hadd lássalak még.

Rám köszön némán az utca, a kerítés,
Házak ablakában pihenő ébredés,
Útszéli fák fogódzva a kemény földbe,
Ó, hadd lássalak még, ne álljatok félre.

Régi, magas templom, ti útszéli kövek,
Szívembe zárt arcok, fakuló emlékek,
Múlt szekerén zötyögő sok száz, kedves kép,
Ne álljatok félre, ó hadd lássalak még.

Életutat kövező, rohanó percek,
Ne fussatok tova, míg össze nem szedlek,
Ott, hol jelenünk a múlt útjára tér le,
Ó, had lássalak még, ne álljatok félre.

*** 50 ***
Dorogi Ferenc Miklós: Tizenhatodik kerület


Történelmünk viharában,
öt pontján a Rákos-tájnak,
kicsírázott öt kis falu,
kisebb-nagyobb volt a súlyuk.

Cinkota az idősb testvér,
Mátyás előtt már ismerték.
Nagyiccéje lett az mégis,
amiről sokan ismerik.

Szentmihálynak több neve volt,
Puszta-, Rákos- a megszokott.
Több mint félévszázad, ahol
ő jelentett egy súlypontot.

Mátyásföld, mint pihenőhely,
keresett volt a békéje.
Sok-sok híres-neves ember
talált benne nyugodt fészket.

Sashalom a terjeszkedés,
lakossági növekedés
hatására megszületett,
egyre jobban keresett lett.

Árpádföldnek csendessége,
békéje és levegője
vonzott oda olyanokat,
akik szorgosan dolgoztak.

Ötűkből lett aztán, egyszer
egy kerület Budapesten.
Tizenhatos számot kapott,
csendben, lassan összeszokott.

Ő is átélt mindent, ami
forrt és huszadik-századi.
Reménye most, hogy megmarad
szép zöldnek a fővárosban.

*** 51 ***
Bíró Pál Tibor: Annyi fájdalom


Sötét felhők alatt egy gyászoló nemzedék
Virraszt történelmünk szakadékai felett,
S táplál egy pislákoló gyertyafényt,
Mely lázasan összetart lelkeket.

Könnyes szememben annyi fájdalom,
S homályos csillagok félelmetes holddal,
Kalimpáló szívem egy tüzes pokol,
Mely szüntelen viaskodik a szomorú múlttal.

Szerelem és csatatér s megannyi
Fénynélküli éj, buzgó érzelmek;
S kik fegyvert ragadva megküzdöttek
A mennyek bús adományáért.

Szították szabadságunk parazsát,
Hogy majd istenek tapossanak minket,
S elakadó hajnalokban a sok halálraítélt
Zengő indulót fújva a szabad ég alatt,

Tépett zászlókat lobogtassanak.
Hát nem ezt érdemelte ez a nép!
A csalóka öröm özvegy szabadságát,
Vagy a zsarnokok sós ízű parancsát,
Szabadon hordva bilincsét, büszkén fejet hajtva.

*** 52 ***
Bodó Csiba Gizella: Hazámért


Hazámért mellem nem döngettem,
"Csak" hűségesen szerettem!
Semmiért Őt el nem hagytam,
Mint Anyám kötényébe kapaszkodtam.
Úgy szerettem, mint Atyámat
Nehéz öröm volt, s könnyű bánat.
Szerettem mint táplálék adót
Mi befogadja majd a porladót
Természetes a büszke alázat,
Egyszerűen csak szeretem - hazámat!

*** 53 ***
Halász István: Esték és nappalok Pestszentlőrincen


Házak sárga ablakszemei szúrnak a sötétbe.
Fényt visznek a csendes, nyugodt külvárosi éjbe.
Semmi sem mozdul. Az utcai lámpák fénye
nem sok hangulatot visz e fáradt tespedtségbe.

Mégis! Íze, zamata van itt az estének.
A fák kopasz ágai merednek a sötétbe.
Ezer arcával lopta be magát a szívembe
és érzem, ott marad e nekem szép táj örökre!

S ha eljön a reggel, változik e csoda!
Átvált a nappal örökké nyüzsgő világába!
A már letelt napot ismét az este váltja,
s a nappal így megy át az est csodájába!

*** 54 ***
Kráner Róbert: Elveszett ember


Elveszett ember, üldögél út menti fatörzs szélén!
Kezét tördeli, s kérdi!
Merre az otthonom, merre a hazám, merre bandukoljak tovább?
Eső cseppen, por süpped alatta, könnyre fakadt az ég,
S a szél bánatát halkan suhogja!

Elveszett ember út menti fa árnyékába húzódik,
Az égre tekint s kérdi, meddig zuhogsz még?
Nap virrad, arcán esőcsepp villan!
Tova indul poros úton, kőbe rúg, s az tovább gurul
Követi az irányát, mert minden úton hazafelé jár.

Elveszett ember falu szélére érvén, szíve dobban
S kérdi, otthonra leltem én?
Kemény kőre lép, s csizmája helyett talpa csattan,
A falu mind ezt hallja,
Ablak csukódik, kapuretesz kattan!

Elveszett embernek se, hazája se, otthona se aki várja,
Nincs ínyére senkinek, és mindenki szégyene
Lelke halott, szíve se dobban nagyot, fejét lehajtja
S most nem az eső zuhog, szeme könnybe borult,
A szél sem szónokol, csak ő mormolja, elveszett ember vagyok!

*** 55 ***
Ligeti Éva: Zagyva


Szűk medrében kanyarogva halad
Mint ember testében a vérerek
Itt fürge táncot jár - amott hanyag
Lábát alig vonszolva lépeget

Kő hátát taposva, alábukik
Cseppjeit freccsenve tovább pezseg
Fodrozó habja parthoz csapódik
Gyöngye lágy ívű kanyarig vezet

Vizét átfesti fűzfák árnyéka
Ecsetként lehajló ágaival
Lehulló levelek könnyed játéka
Foltokat varázsol árnyaival

Huncutul táncol - a napra kacsint
Hullámzó víz tükrét mutogatja
Torzuló képpel a partra tekint
Szétfolyó szoknyáját húzogatja

Tiszába torkollik útja végén
Lábát nyújtja - mint csúszdázó gyerek
Lassan elmerül a folyó mélyén
Összefonódva együtt tekereg

*** 56 ***
Losonczi Léna: Bodzák tenyerén


E tájba kapaszkodom akácgyökérrel:
mézajkú virágai illatává bódulok,
termő humuszába hullatom magam,
lombot bontok csemetéiben,
és a suhanó évtizedek alatt
diófává terebélyesedem.
Itt lobogtatom pislogó lánghitem
jövőt látó gyermekszemekben.

Akácgyökérrel kapaszkodom e tájba,
míg döfnek glediciatüske-szavakkal,
küzdök fenyőtörzs-akarattal,
mert szívemre boltozódott már
a Nyírség éneklő ege.

Ha lélek-eső zápora áztatja arcom,
megtartó kézfogások simítják tenyerem,
s felemelik fejem a jegenyék.

Bár kifordulnak rezgőnyár-levelek
ezüst fonákot mutogatva
e változást lebbentő szélben,
és sündörögnek napraforgó-fejjel.
Idekapaszkodom akácgyökérrel.

Vágtató emlékek istrángjait tartva
nyerít vissza lovam a Szamos partra.
Mint hazatért fecske,
felcsippentem a szülőfalum sarát,
s fészkemhez ragasztom
a bánatporos ereszemen,
hogy el ne szakadjak soha tőle,
hozzá tapaszt fűszál-szeretetem.

Fejfa-láncok kötözik hűségem
Szalka porához is,
s egy kézen fogott nemzedék
marasztaló tekintete.

Mosolyok kötözik meg
az új ajtókért kinyúló kezem,
s a botladozó lábam elé
térdelő kérdésekre
nincs feleletem.

Maradok hát, begyökereztem.

Itt csorduljon le ajkamról
az utolsó ének-zeném,
itt ringatózzak örök álomba
az integető bodzák
kitárt tenyerén!

*** 57 ***
Magyar Ari: A zászlót emeld csak fel.

A zászlót emeld csak fel,
ne nyújtott karral,
fel... a fejed felé.
elég ha magadhoz húzod,
szorosan a szíved elé.

Meglátod, forró lesz lelked.
a szíved életre kel!
Tudod, hogy mit
kell majd tenned,
ha HAZÁDTÓL
érkezik jel.

Hogy tovább már
nem lehet tűrni
a sok léhűtő
vérszipolyát,
ki másért nem
tesz meg semmit,
de menedzseli
csakis magát.

Turkál más vagyonában,
a hazáét ő adja el.
Kijátssza a
jóhiszemű polgárt.
saját népétől
kasszíroz sarcot.
mit szerényen
- adónak nevezett el.

Hazudni tud,
meghazudtolva
a vízfolyást.
Megvezeti az öreget,
ifjat, - eszköze
a kollektív népbutítás.

Lehet, hogy ezáltal célt ér,
mert tetteit senki nem
gáncsolja el.
De megfeledkezett
egyről.
amit a trikolor
- szívünkbe lehel.

Az igazság bármely
mocsokkal szemben,
mindig csak fehér marad!
Reményvesztett magyar
- zöld reménysége,
fennmaradni
és élni akar.

A piros - bár egy évszázadra
a hazaárulók színévé vált.
Visszavesszük most,
s mindörökre,
hogy a trikolor
a hármas sávval.
talpra állítsa
ezt a kifosztott,
tönkretett
MAGYAR HAZÁT.

*** 58 ***
Niczky Géza: Csonka országban

Ebben a csonka országban
Jelenleg is nagy káosz van
Nem működik jól a rendszer
Pedig szétverték ezerszer

Ebben a csonka országban
Sajnos sok-sok rossz ember van
Kik lopnak csalnak hazudnak
Így rengeteg kárt okoznak

Ebben a csonka országban
Gyönyörű Magyarországban
Egyre kevesebb a Magyar
Ez szintén óriási baj

*** 59 ***
Simek Vali: Ez a föld


Mindent tőled kaptam. A porba
írt éveim hozzád hajolnak,
mint patak fölé a fűz. Becézlek
óvlak. Benned suhanc vesszőből
erős fává magasodtam.
Mit adhatok, mint örök adósa
e földnek,
a lét szusszanásnyi percében?
Ez a föld elindult velem,
mintha élne, hideg éjszakában
volt lelkem menedéke.
Emlékeim térképét az asztalra
terítem, s hallgatom az éj
csöndes lépteit. Az éjszakában
guggolnak a házak. Pihen a kéz,
a munkától fáradt. A Hold
sarlója már fenn csüng az égen.
A csend mélyéből kivirul a fény.

*** 60 ***
Dr. Hidasi Zoltán: Délben

Vidék, táj, mező, rét.
Patak, fa, bokor, lét.
Járda, padka, ösvény, út.
Töltés, vonat, kő és kút.

Napsütés. Árnyék. Eső.
Veranda. Szoba. Tető.
Kert. Vessző. Virág.
Erkély. Nagymamám.

Talán már csak emlék.
Talán sosemvolt világ.
Gyerekként meleg volt, tiszta,
Hűvös, egyszerű.
Most már távol-közeli.
Álom? Derű?

Nem múlt el. Él tovább.
Világ a világban, megy, görög.
Ha alszom, ébred.
És nem múlik. Örök.

*** 61 ***
Fuchs Éva: Hol a léptem?


A sétatéren,
ahol a fák lombjai
fölénk borulnak,
s alatta
egy világ vonul
hazafelé vagy elfelé,
makacsul
keresem: hova is léptem
a múltkor - hol a léptem?
Biztosan tudom, erre jártam
e padnál még meg is álltam
- egyszer talán

A hegyoldalban
mikor arra jártam
szívet melegítő
Mecsek meredeken
igen, láttam
szép e táj, s a vidék
városom - babám
én édes kicsi hazám
jártam - keltem
Európát is láttam
tengernyi vizet, hegyet -
szebbet ennél?

Akár vasúton
messze izgalmas tájakon
néha autón
jártam én a világot
ennél szebbet nem találtam
sem nappal, sem éjjel
édes álomban
kép az ablakban
hazafelé
húz a szép
festetlen magyar
kép.

*** 62 ***
Gősi Vali: Miért sír a szomorúfűz?


Erdő szélén kis folyó,
folyó partján házikó,
a ház mellett fűzfa állt,
folyó fürdette ágát.

Egyedül volt, hallgatott,
széltől könnyet hullatott.
Lehajtotta bús fejét,
erről kapta a nevét.

Egyszer egy kis halacska
úszott épp el alatta.
Lehajolt a fűzfaág,
várta már a halacskát.

Most már ketten éltek ott,
a kishal táncot ropott,
a fűzfa meg nevetett,
könnyet többé nem ejtett.

Így esett a nagy eset,
a mesének is vége lett.
Fűzfa ágán napsugár
reggel, délben táncot jár.

*** 63 ***
Horváth Melinda Orsolya: Itt születtem én, ezen a tájon


Tizenöt éve, hogy megszülettem,
S a Magyar nemzet tagja lettem.
Szeretetet érzek hazám iránt
Hol most lehetek író deák.
Ezen a világon bánat sose érjen,
Vigaszt az ember mindig reméljen!
Köröttem csak bukdácsoló patakok csevegnek,
A folyók a torkolatnál csendesednek.
Duna-parton üldögélek,
S arra gondolok, mily szép az élet!
A Dunán fürdeni nagy öröm,
Az embert kergető "esőzáport" gyűlölöm.
Kis batyummal hegyet mászok Visegrádra,
S szemet vetek egy repülő sirályra.
Lassan felmegyek a hegytetőre,
Egy pillantást vetek e vidékre.
A túlsó partot látó révülésben,
Sétálgatok a napsütésben.
Vannak erdők, magas hegyek,
Hová nyáron kirándulni megyek.
Itt születtem én, ezen a tájon,
Hol megtalálom boldogságom.

*** 64 ***
Horváth András: Magyarországról


A határon túl és a határon innen
A neved mindenhol csak idegen
A határon túl, megvető szavak
Az egyetlen bűnöd, hogy magyar vagy
Otthonod az otthontalanok földje
De te büszkén gondolsz a magyar ősökre

A határon innen ismét megvetnek
A szemükben nem vagy magyar, elengedtek.
A szavak áradata: perzselő lángok
De szívedben töretlenül állnak az álmok
Ahol az otthonod, a magyarok földje
És ez már így is marad, mindörökre

A határon túl és a határon innen
Ezernyi kudarcban, ezernyi reményben
Mert van még tiszta, igaz magyar szív
Akinek magyar vagy, és mindig hazahív
Több ezernyi kagyló a tenger legmélyén
Ők jelentik neked, az örök reményt.

*** 65 ***
Kovács József Tibor: Viharsarok


Ide szakított a lét
Fekete föld ízzel a számban!
Sárba lökött nyomorék,
Megtört embereket találtam
Itt, ahol a szél tépi
Századoknak gennyedző sebét;
A Viharsarok védi
Az Elmaradottság korcs ebét,
Mint várat, mely egybeforr
A Hazával, hol mosoly fakad,
A gyermek arcán, mikor
Anya öle ringató patak.
Mint legfőbb büszkeségünk,
Amit talapzatra helyezve
Szívre tett kézzel lépünk
Csak elé, múltunkból szemezve.

Kőrösöknek völgye,
Te éltető Fekete föld,
Ma tépd le a Béklyót!
Döfd a Kutyaszívbe a tőrt!
Jöjjön a Május, egy boldogabb kor!
Hol a vályogház romján majd rigó dalol.

*** 66 ***
Inika: Kiskőrösi élet

Kiskőrös a lakóhelyem,
Törekvésem magas hegye.
Élem én a kamaszkorom,
S nem is nagyon panaszkodom.

Területnek felülete
Síkságunknak egyenese.
Régi élet fellelése
Modern korunk feltevése.

Városunknak képzelete
Szőlők, szántók lételeme.
Illatuknak érzésére
Sokak vágynak vidékünkre.

Nincs nagy nyüzsgés idejében,
Ünnepekkor tömegében.
Jókedvű a mulatozás,
Pörköltekkel bográcsozás.

Van itt erdő, járni-kelni,
S jó borokat megízlelni.
Földes utak párolgása
Tanyavilág bámulása.

Dolgosak az emberek
Korán reggel ébrednek
Mikor jön a határból,
Sötét van már javából.

Petőfink is itt született
Sok emlékét meglelheted
Városközpont, városszéle,
Nyugalmunknak bátor képe.

Szeretetünk érzésével,
Várva-várunk bölcsességgel,
Színességünk kísértése,
Menetrend a betérésre.

*** 67 ***
Bodó Csiba Gizella: Honnan jöttem


Ott éltem, hol a
gyárak füstje,
vas-szilánk hideg
ezüstje, vörösen
izzó salak,
a Halnán leömlő
tűzpatak, mint
fáklya, tompa
szürke, fakó-sárga
ábra, rajzolódik
bele a tépett
homályba.
A Szinva-híd
egy keskeny
deszkapalló,
a híd alatt csak
szennyvíz folydogál,
kátrányos lé,
olajos, szomorgó,
nem gyönyörködtető
annak, ki megáll.
Fáradt, poros ráncú
munkásemberek,
továbblépnek,
köpnek egy nagyot.
Csak szürkeség van,
búg a gyárak kürtje,
korom van és vaksi hajnalok.
Fizetéskor megtelnek
a kocsmák, leöntik a
gyárak szennyét, mocskát,
öntudatlan bámulnak nagyot,
üres zsebbel húznak holnapot.

*** 68 ***
Halász István: Napnyugta Pestszentlőrincen


A lenyugvó nap aranyló kéjjel
néz az alkonyodó tájon széjjel,
majd néma szeszéjjel a jövő éjjel
parolázik bágyadt, álmos fénnyel.

Sötét dunyhát húz fénykoronája fölé
és elbújva az éjjel sötétje mögé
végül aranycsókot hint a táj fölé,
majd eltűnik a sötét láthatár mögé.

*** 69 ***
Kráner Róbert: József Attilához 2006


Barátod lettem ma!
versed sorai karcolta szívembe,
ahogy te mondtad!
"versem azé aki, szívem versben kérte
és nékem elég a barátság érte!"

Pedig lassan hetven éve, hogy
nem lépsz itt a földön élve!
mára nagy lettél,
a legnagyobb,
ki a szavakkal kirakóst játszott!

A korod nem értett,
vagy csak irigyelt!
azt hiszem ma sem értenek,
de nem vagy,
s így nem irigyelnek!

A sok balga kérdi,
miért haltál oly korán?
miért nem maradtál?
mert, hát mily dicső amit reánk hagytál!
és még mennyit adnál!

De a balgának nem a versed kell,
amit a szívébe zárna,
és aszerint járna,
néki a dicsőség kell,
ami fennhangon szólna!

Hogy ma írok hozzád!
mikor már hetven éve, hogy elutaztál!
én sem lehetek más, csak egy őrült!
mint ahogy tegnap téged,
úgy ma engem nem értenek!

Én megértettelek!
és a verseid kértem!
ahogy kérted,
úgy a szívembe véstem.
s így a barátod lettem!

*** 70 ***
Ligeti Éva: Tisza-ligeti tó


Tó tükre fodrozódik
Szél ringatja felszínét
Zöld árnyak játszadoznak
Fény borzolja fel színét

Part szélén megpihennek
Holt hullámok hallgatnak
Nád közé menekülve
Nádirigót vallatnak

Fák árnya alatt pihen
Ki városból menekül
Nyugalom szigete ez
Hol a tücsök hegedül

Tó vizén vadkacsa pár
Fel-le úszkál szüntelen
Csíkot hagy maga után
Majd megfordul hirtelen

Felhő száll tükre elé
Nézegeti homlokát
Úsztatja tükörképét
Mint egy lassú gondolát

*** 71 ***
Losonczi Léna: Te vagy Egyetlenem


Szeretett szülőföld!
Folyók menyasszonya!
Szamos szerelmese!
Hűségem pásztora!
Te vagy Egyetlenem!

Szeretett szülőföld!
Eszmélésem fészke,
kalácsos karácsony
édes melegsége.
Álom-múltam fénylő
kis cserépdarabja,
Tiszta tükör, amely
énem megmutatja.
Te vagy Egyetlenem!

Friss meleg tej-illat.
Csikók szökkenése.
Hótiszta templom-szó,
harang bús zengése.
Emlékhordó utak,
remények zsengéje.
Te vagy Egyetlenem!

Tátogó sir-szájak,
gyászkoszorúk éke,
korhadt fakeresztek
szelíd köszöntése.
Elporladó múltunk
fájó öröksége.
Te vagy Egyetlenem!

Szép szegénységemnek
áldott gazdagsága,
szívem Betleheme,
hitem szabadsága.
Lobogtatod bennem
emlék gyertya-lángját,
csoda-gyermekségem
mesés valóságát.
Te vagy Egyetlenem!

Mint a bolygó lélek
hozzád visszatérek,
s gyermekként jászladban
százszor megszületek,
mint a kisded-Jézus
barlang-istállóba.

Édes jó Szülőföld!
Legyen áldott, s boldog
mindegyik lakója!

*** 72 ***
Magyar Ari: HAZÁM...


Szülőhazám, külhonban ejtik neved hosszan és röviden,
de a " Magyarország"-on kívül számomra minden idegen.
Szépséges fővárosod nevét, az ország lüktető szívét,
gyakran cserélik fel és tévesztik össze a zászlód színét.
Csonkolt területed a földgömbön csak nagyítóval látszik,
mégis - fiaid hányatott sorsába ez nagyon bele játszik.
Mert maroknyi föld - mint a mesében - növeszt égig érő fát,
talpalatnyi földed ontja a számtalan szellemóriást.
vagy a szorgalmas, családjáért élő hétköznapi embert,
kit a jelenkor irt, gyötör, mert a tisztessége ma nem kell.
Naponta fogadom, elhagyom szelíd-szép, lankás tájaid,
- este fáradtan gyógyítom megtört testem köznapi kárait.
és építem újra széthullott lelkem holnapi vágyait!
Számba veszem most - mit adsz te többet, jobbat, mint a külvilág?
Te, aki szülte, nevelte, majd kilökte magából fiát!
Nem nyúlsz utána, mint jó anya, hogy védd az ismeretlen bajtól!
De tárd ki karodat és hozd haza őt, ki már megfáradt a harctól!
Adsz törékeny testbe szorult óriás szellemenergiát,
hogy idegenben és gyötrődve szülje meg az új ideát!
Őserőt, vasakaratot, hogy jobb módban nevelje fiát!
Máshol is sós a könny, - az öröm is úgy lüktet-zúg véredben,
van ott is bánat, tiprás, könyöklés a köznapi életben.
Máshol is vannak irigyeid, bajodat, károdat várok,
örülők a búdnak, bánatodnak - a balsorsodat látók!
- munkával elért sikeredet szinte bűnnek titulálók!
Kik nem hiszik el, hogy ész, izom- erő és vasakarattal,
megelőzöd azt, ki a földi jót készem kapja, - sőt kamattal.
Miben más mégis ott, és mit nem ad meg nékünk itt szép hazánk?
Azt, hogy nem vállalja sorsát és nem lett gondoskodó jó anyánk!
Fürdővízbe fojtja gyermekét, hagyja vetélni lányait,
szürke szint alá tiporja fiai nagyra törő álmait!
Iskolák irtják a briliáns tudatot, mint gazda a gyomot,
gyermekeink arcán nem a vidámság, de s szükség váj nyomot!
Keserűségük szül gonoszságokat, - és a jó, meg szerény,
szenved tőlük, mert őnékik a kegyetlenség a legfőbb erény!
Oktalan, durva tréfáik válnak szokássá és rendszerré,
- hogy megváltoznak egyszer? - ha felnőnek? - arra nincs remény!
Nem is lehet másként, hisz nevelésükben van valami cél,
nem lehetnek jobbak, mint az előjáróik, a vezetői él!
Nevelsz oly hazafit, aki nincs tekintettel soha senkire,
átgázol mindenkin, csal, öl, és nem kell börtönbe mennie!
Jogrendszered kiskapukkal hagy egérutat a csalónak,
s ad örök keserűséget az igazságot akarónak.
A népegészség korrupt kezelői a halállal szövetkeztek,
a népirtás humánus módszerében már rég megegyeztek.
Egy kis alultápláltság a leggyengébb kórokozónak is segít,
ha a kétségbeesés - energiát az alkoholból merít.
Górcső alá vehetném a közvetlen környezetünk tárgyát,
az együtt érző barát, a szerető szülő, testvér hiányát!
A tízparancsolat - mind a tíz passzusára fittyet hányva,
ezt jelenti most kis hazánk szellemi, erkölcsi világa!
Az örökbecsű erkölcsi igazság pontosan tíz pontja,
törölve van szigorúan a hazai polgári jogban!
Vezetőink új jogai lépnek élre az ököljog révén,
nem számit, hogy élősködnek a polgárok izzadságán, vérén.
A kultúrát úgy tiporják - leginkább a média révén,
hogy az ember a riporter, sőt a kérdezett szavait sem értvén.
tűnődik, - miről is szól valójában az aznapi a hírdráma?
- és nem érti, - mert már elfelejtett értelmezni mára!
Megtanult már a jó polgár hibásan, magyarul beszélni,
de még jobb lenne, azonban ha véglegesen elfeledne írni.
Az építeni, alkotni, épülni, szépülni, jobbá válni vágyót,
gáncsolni kell, irtani, üldözni, ölni, mint a tűzimádót!
Nap, mint nap töprengek, s nézek ki szobám homályos ablakán,
látom az ötven éves pusztulás nyomait a pesti ház romfalán.
Nem tudom életem fonala mennyiben mérhető,
De pár év múlva ezen a grandiózus szép házon sem lesz tető!
Milyen cél vezérelt, hogy ide, pont ide szültél jó anyám?
Ez lenne a... ez lenne a szeretett, hőn imádott szép HAZÁM?

*** 73 ***
Niczky Géza: Kis Magyarország


Bármerre járok
Káoszt találok
Bár még remélek
Ám nagyon félek

Mint birkák tűrünk
Csak mérgelődünk
Nagyokat nyelünk
Fáj szervezetünk

Kis Magyarország
Tűri a sorsát
Boldogabb élet
Illetné még meg

Sokat szenvedett
Több sebből vérzett
Szétszakították
Feldarabolták

Politikusok
Az amit mondtok
Üres fecsegés
Mely nagyon kevés

Tettek kellenek
A Magyar Népnek
Kik hamar halnak
És elkárhoznak

*** 74 ***
Móricz Eszter: Otthon


Milyen jó lenne
most újra
egyedül hinni
önmagam!

Milyen jó lenne
most újra
szobámból nézni
a várost!

Milyen jó lenne
most újra
érezni azt a
lüktetést,

mikor sikolt a
villamos!
Nálam csönd honol,
keserűn.

Nagytemplom,- a tér
mind kedves!
Kínzó nélkülük.

Almaim
mind otthon érnek.
Minden ház,
az ablakszemek
várnak rám!

A Nagyerdő bús-
szomorú
gesztenyefái
elhiszik,-

hogy egyszer haza
kell mennem
álmokat szőni,
újra hinni,

és eltemetni
minden mást,
mi bánt, keserít,
esőt hoz.

Milyen jó lenne
most újra
otthon anyámmal,
húgommal!

Milyen jó lenne
most újra
egy apró kis fényt
keresni,

ami hazavisz
fényszárnyán,
felröpít, s mire
fölébredek, magamhoz
ölelem a Várost!

*******************
Folytatás  - 3. rész
*******************